Egy

- Hol van Inuyasha? - kérdezte csodálkozva Kagome, mikor a kunyhóba lépve, csak Sangot, Mirokut, Shippout és Kirarát találta bent.

- Nem találkoztatok? - kérdezett vissza Sango - az előbb hagyott itt minket. Azt hiszem, ahhoz a fához indult.

- Az ékkővel együtt - tette hozzá Miroku.

- Az... Ékkővel együtt? - Kagome hangja ijedt.

- Te adtad neki - vont vállat Sango.

Kagome fejében egy pillanat alatt zúgott végig mindaz, ami eddig történt itt vele, ebben a világban; kezdve azon, hogy kihúzta azt a ominózus nyílvesszőt a félszellem vállából...

Amióta csak ismeri, InuYasha nem titkolta el, hogy mi a célja, ha az ékkő végre a kezébe kerül: teljesen szellemmé akar válni.

"De én... - zakatolt Kagome fejében a gondolat - én ezt nem akarom... És különben is... Nem azt mondta Toutousai mester, hogy..."

Sarkon fordult és minden magyarázat nélkül kirohant. Talán még nem késő... Talán még le tudná beszélni róla...

Kettő

"Itt másztam ki a Csontok Kútjából - gondolta Kagome, mikor odaért az ismerős tisztáshoz. Tovább lépkedett. Hamarosan még beljebb jutott az erdőben, s megpillantotta, amit keresett... - S ezen a fán láttam meg őt először..."

Felnézett. Előtte a szent fa magasodott, melyet gyerekkora óta jól ismert: hiszen amióta az eszét tudta, ez a fa ott állt az udvarukon. De akkor még fogalma sem volt róla, hogy valamikor, a középkori Japánban, pont ehhez a fához egy miko hozzászegez egy félszellemet...

Kutatva nézett körül, s a roppant gyökerek közt, nem messze tőle, megpillantotta InuYashát. Kinyújtott kézzel állt, tenyerén ott sziporkázott a teljes Shikon no Thama: a Négy Lélek Szent Gyöngye. A kő éppen felfénylett. Kagome megszaporázta lépteit, hogy minél hamarabb a hanyou mellé érjen.

- Ne! - kiabálta menet közben - InuYasha, kérlek ne tedd!

A hanyou leengedte a kezét s meglepődve nézett az ekkorra már előtte álló, kissé ziháló lányra.

- Mit ne tegyek? - kérdezte, s hangjában kis bosszúság csendült - szerinted mit akartam csinálni?

Kagome kifújta magát, s félénken nézett InuYashára. A fiú tekintete meglepte. Vajon mégis tévedett volna?

- Egészen szellemmé akarsz válni... Nem? De kérlek, ne tedd. Nekem... Nekem így vagy jó, ahogy vagy. Félszellemként... Tetszik az ezüstfehér hajad - azzal végigsimított a hanyou tincsein; aztán megérintette a puha kutyafüleket is, melyek enyhén megrezzentek ujjai alatt - a füleid is tetszenek... Olyan aranyosak... - mosolygott - és hát, az sem hátrány, hogy meg tudsz védeni, ha nem tudnék elbánni egy szellemmel... - lesütötte a szemét, elhallgatott. Aztán csodálkozva nézett fel. Csak most érzékelte, hogy InuYasha... Hallgat. Nem vág a szavába - szokás szerint - nem tiltakozik, mikor megsimogatja a haját, megérinti a füleit - holott ezt azelőtt mindig szóvá tette. Vajon mire gondolhat most? Olyan furcsán néz...

- Kagome...

- Tessék - a lány hangja halk volt és ijedt. Félt attól, amit hallani fog.

- Én már régen felhagytam azzal a tervemmel, hogy egészen szellemmé változzam. Amióta tudom... Hogy ékkővel vagy anélkül, de csak vérengző szörnyeteg lehetne belőlem, akit csak a gyilkolás éltet. És én ezt nem akarom. Én olyan szellem szerettem volna lenni, mint amilyen az apám volt. Erős és hatalmas. És ha ez nem lehetséges... Hát nem lehetséges.

- De akkor... Miért kérted el tőlem a követ? Mit akarsz tenni vele?

InuYasha hosszan nézte Kagomét. Aztán megszólalt, lassan ejtve a szavakat.

- Van még egy választásom, ha nem akarok félszellem maradni...

- Hogy emberré válsz? - kérdezte Kagome halkan.

InuYasha bólintott.

- Miattam?

Újabb biccentés. Kagome megrázta a fejét.

- Ne - kérte a hanyout - kérlek, ne. Miattam... Csak miattam, ne tedd meg.

- Nem akarnád? - InuYasha szemei szomorú csodálkozással mélyedtek Kagome tekintetébe - én azt hittem... Úgy éreztem... Hogy te... Kedvelsz engem.

Kagome sóhajtott.

- InuYasha... Igen, kedvellek, mi több. De...

- Akkor miért nem akarod, hogy együtt maradjunk?! - vágott a fiú Kagome szavába. Topáz szemei szinte izzottak a benne dúló szenvedélytől. Kagome csodálkozva nézte. Még sosem látta ilyennek...

- Nem ezt mondtam - tiltakozott. Úgy érezte: magyarázkodnia kell... - csak azt nem akarom, hogy megváltozz. Mert én... Ilyennek szeretlek, amilyen most vagy.

Elpirult, ahogy kimondta a szót, melyet eddig csak magának mert bevallani. Utána azon kezdte törni a fejét, nem volt-e hiba kiteregetni az érzelmeit ilyen nyíltan.

- Kagome...

- Igen...? - alig mert felnézni, annyira zavarban volt.

- Nem gondolod, hogy így - mutatott végig magán InuYasha - feltűnő leszek a te világodban?

Kagome nyelt egyet. Íme. Az első többé-kevésbé nyílt célzás InuYasha részéről. Vele akar maradni. Vele jönne a modern korba... Vajon ez tényleg azt jelentené, amiben mindvégig reménykedett?

- Nem kell, hogy át gyere az én világomba - mondta halkan - azt hiszem, nem értene meg téged az kor. Én azt szeretném... Én azt szeretném, ha minden úgy maradna, ahogy eddig volt.

- Akkor te...

- Igen - bólintott a lány - itt akarok maradni. Veled. De nem lehet. Most még nem.

- Miért?

- Mert be kell fejeznem az iskolát. És a családom is minden bizonnyal hiányol már. Nekem is hiányoznak ők. Szóval vissza kell mennem egy időre. De... Amint lehet, meglátogatlak. És ha már nem lesznek odaát kötelezettségeim... Akkor... Akkor eljövök hozzád és itt maradok veled, ameddig csak akarod.

- Megígéred?

Kagome bólintott.

- Megígérem.

- Jó...

Aztán csak álltak, és nézték egymást. Kagome arra gondolt, ő kitárulkozott, de a fiú csak homályos célzásokat tett... Vajon mi gátolja benne, hogy ő is elmondja nyíltan, mit érez?

- Kagome...

- Igen...? - a lány reménykedve nézett a hanyoura. Talán majd most...

- Szeretnék adni neked valamit... - azzal InuYasha kihúzta a kardját a hüvelyéből. Kagome csodálkozva nézte. Vajon mit akarhat most a Tessaigával? Hamarosan megtudta. Egy nyisszantás...

- Tessék - tette InuYasha a lány kezébe az imént levágott hajtincset - fogadd el emlékül. Ha már annyira tetszik... - tette hozzá önironikus hangsúllyal.

Kagome elmosolyodott és bólintott. Végigsimított a hajfürtön, s a szoknyája zsebébe süllyesztette. Ahogy benyúlt, valami hűvösség érintette az ujjait. Tényleg... Ezt már a múltkor oda akarta adni InuYashának...

- Én pedig... Ezt adom neked... Ha elfogadod - nyújtotta oda a hanyounak a kis ezüstláncot, a szívmedállal, amit nagyjából már két hete őrizgetett a zsebében...

InuYasha elvette az ékszert. Kinyitotta a medált, s hosszan nézte... Olyan hosszan, hogy Kagome ismét zavarba jött és azon kezdett gondolkodni, vajon tényleg jó ötlet volt-e a saját képét tenni a medálba.

S mikor a hanyou végre felnézett és tekintetük egymásba kapcsolódott... Kagome megborzongott a fiú pillantásától.

- Köszönöm.

A lány úgy érezte, képtelen tovább elviselni ezt a feszültséget, mely csak úgy szikrázott közöttük.

- Nincs mit - suttogta - de most már mennem kell... Majd... Majd találkozunk.

Sarkon fordult és elszaladt. Eszébe sem jutott, hogy a többiektől nem búcsúzott el, és azt is teljesen elfelejtette, hogy a hátizsákja a kunyhóban maradt. Csak egyvalami hajtotta: hogy minél előbb egyedül lehessen, s átgondolhassa ezt az egészet.

Három

A kútnál megállt, lenézett a mélybe. Fejében egymást kergették a gondolatok, ám egyik sem körvonalazódott még; egyiket sem tudta megragadni. Nem baj. Majd otthon. A szobájában. Majd ott vesézgetheti a történteket, gondolkodhat InuYasha és a saját viselkedésén... Feltérdelt a kávára. Már éppen ugrott volna, mikor hirtelen két erős kar fonódott a dereka köré s húzta vissza; akasztotta meg a mozdulatát. Szívdobogva fordult meg.

- InuYasha...

- Kagome...

Mélyen egymás szemébe néztek. InuYasha szorosan magához ölelte a lányt. Érezte heves szívdobogását, mely szinte egy ütemre lüktetett az övével. Aztán...  Lehajolt hozzá és megcsókolta. Kagome lehunyta a szemét, ahogy a hanyou ajka az övét érintette. Majd lábujjhegyre állva felágaskodott, s viszonozta a csókot.

Hosszú, hosszú pillanatokig álltak így, összeölelkezve, hallgatva egymás szívének ütemes dobbanásait. Kagome fejében végigcikázott egy gondolat. Az, hogy már nem is akar olyan nagyon hazamenni...

- Viszontlátásra, Kagome - suttogta InuYasha, mikor egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva, elengedte a lányt - ezt ne felejtsd itt - tette Kagome kezébe az ékkövet, s rázárta a kecses ujjakat.

S mire Kagome egyáltalán magához térhetett volna, mire felocsúdhatott volna, s megkérdezte volna, hogy hát akkor mire is vélje ezt - már el is tűnt a lány szeme elől.

Kagome sóhajtva ereszkedett újfent az átjáróba. Hát igen. Hiába várt valamiféle vallomásra; InuYasha nem igazán a szavak embere.

A viszontlátás anyjával, nagyapjával és kisöccsével, boldog volt és viharos. Az ínycsiklandó vacsora elköltése közben - mely kizárólag a lány kedvenceiből állt - a kalandjairól mesélt az álmélkodó és hitetlenkedő családtagoknak. Majd, miután elnyúlt egy kád, kellemesen meleg vízben, végre elpihenhetett az oly sokáig nélkülözött ágyában.

Itt, szobája magányában, a pihe-puha ágyon heverve, ismét lepergette maga előtt a kútnál és a fánál történteket. Megérintette ajkát. Mintha még most is perzselné az a csók... InuYasha csókja.

- Megcsókolt - gondolta boldogan, s beleborzongott az emlékbe - magához ölelt, olyan szorosan, mint... Igen, mint Kikyout... Akkor, amikor véletlenül láttam őket. De neki... Neki olyan dolgokat mondott, amit nekem sohasem... Vajon Kikyounak miért vallotta be az érzéseit, s nekem miért nem? Talán... Talán mégsem szeret annyira... De nem. Ha nem szeretne... Akkor nem csókolt volna meg. És... - simított végig a párnáján nyugvó, piros szalaggal átkötött hajfürtön - ezt sem adta volna nekem... Emlékül..

Kagome a csuklójára tekerte a hajtincset. Lehunyta a szemét, s bár arra gondolt, hogy nem fog tudni aludni... Néhány pillanat múlva meglepte az álom.

Négy

InuYasha szomorúan üldögélt a kútnál, hátát a deszkafalnak vetve. Hiányzott neki a lány. Most szembesült csak azzal, mennyire hozzászokott a jelenlétéhez, ahhoz, hogy itt van vele, mellette. Bár néha-néha haza kellett mennie ugyan, de mindig számíthatott rá, hogy hamarosan visszatér. De most... A csatának vége, Naraku elpusztult... Az ékkő újra ép... Semmi, de semmi ürügy nem kínálkozott rá, hogy maradásra bírja. És hát igaza van: az, az ő igazi világa...

Talán... Talán akkor itt maradt volna, ha bevallja neki, amit valójában érez? Hirtelen elhatározással felállt, megfordult, s már ugrott is. Még egyszer látni akarja, mielőtt - ki tudja mennyi időre - elválnak útjaik.

Kagome halkan szuszogva, mélyen aludt. A takarót félig lerúgta magáról, vékony hálóingén átsejlettek meztelen testének körvonalai. Az ablakból leselkedő fiút forróság öntötte el a látványra. Óvatosan eltolta az ablakot, s beugrott a szobába. Aztán csak állt, mélyen magába szívva a mindenfelől felé áradó, édes virágillatot. Kagome illatát. Leguggolt az ágyhoz, és csak nézte az alvó lányt. Küzdött a vágya ellen, hogy megérintse. Nem. Nem akarta felébreszteni. Kagome pillái ekkor megrezdültek, de nem nézett fel, lassan a hátára fordult, s közben egy szót suttogott... A hanyou közelebb hajolt, hogy hallja. És megdobbant a szíve...

- Inu...Yasha... - sóhajtotta álmában a lány.

"Vajon most... Rólam álmodik?" - kérdezte magában InuYasha. S nem tudott többé parancsolni magának... Odahajolt a lányhoz és ajkaival puhán megérintette Kagoméét.

- Szeretlek, Kagome - suttogta - kérlek, gyere vissza hozzám minél hamarabb...

A lány szemhéja ekkor megmozdult. Nyöszörgött, és nyújtózott egyet. InuYasha a következő pillanatban már az ablaknál volt. Nem akarta, hogy a lány leskelődésen kapja. Kiugrott, s eltűnt az éjszakában.

Kagome álomittasan nézett fel, majd hirtelen minden álom kiment a szeméből, meglátván a nyitott ablakot. Ezt ő este bezárta, mielőtt lefeküdt, ebben biztos volt.

- InuYasha? - nézett kérdően körül, mintha azt gondolná, hogy a hanyou hirtelen előkerülhet a szekrényből, vagy az ágy mögül.

"Nem - gondolta - csak álmodtam..."

De mégis... Mielőtt felébredt volna, egy száj az övéhez ért, és suttogást is hallott, nagyon halkan ugyan, de ki lehetett venni a szavakat...

"Itt volt - Kagome olyan biztos volt ebben, mintha látta volna InuYashát - igen, itt járt... És..."

Felnevetett. Szívében két szó muzsikált, mely olyan boldoggá tette, mint eddig semmi sem:

"Szeretlek, Kagome..."

Vége