Sok mindenre számítottam, de erre nem! Hogy a szelíd, szolid Íriszből, egy kéjre éhes, nőstényvámpír legyen!

Mikor hosszú idő múlva újra meglátogatott, szinte rá sem ismertem. Szőke haja szikrázott a benne dúló erőtől, finom vonalú ajkai vérbők voltak, és kétszer olyan dúsabbak, mint eddig, bőre, pedig az elefántcsont fehérségét is szégyenbe hozta volna. Szemében valami nem evilági vágy lobogott. Elmesélte nekem, hogy most már Ingridnek hívják. Véglegesen szakított korábbi énjével. Dorian veszélyes némbert teremtett. És nem tudta megakadályozni, hogy az általa felkavart vihar, végül őt is el ne sodorja. Lord Azrael, és Lady Ingrid útjai elváltak, Ingrid, pedig kiábrándult a szerelemből. Nekem bevallotta: úgy érzi; örökre. Ezután már csak a gyönyört fogja egy férfiban keresni, semmi többet. S utána haljanak meg!

Nem értettem ezt a pálfordulást, de Ingrid nem szolgált bővebb magyarázattal. S elmondta, hogy útra kíván kelni, mert úgy érzi, ez az ország már kiszolgálta őt. S kérte; menjek vele.

- Gyere velem Silja - könyörgött - fura dolgok zubognak bennem, ésszel fel nem fogható erőm van, s néha félek tőle. Gyere velem, hogy vigyázhassunk egymásra! Beavatott vagyok ugyan, de nem érzem magam teljes értékű boszorkánynak. Ráadásul a vámpírerőm néha nagyon riaszt.

Ezek mögött a szavak mögött megéreztem őszinte félelmét. Hát mégsem lett olyan kemény és kíméletlen, mint mondja? Keljek újra útra? Most először nem fűlt a fogam hozzá. Úgy éreztem, végre megtaláltam azt a helyet, ahol maradéktalanul boldog lehetnék.

Ám Ingrid ekkor így szólt:

- Tulajdonképpen miért vagy magányos, Silja? Sosem éltél teljes életet? Nem születtek gyermekeid? Nem volt szerelmed? Csak a mágiának és az embereken való segedelemnek éltél egész hosszú életedben? Soha nem hiányzott a kéj és a vágy?

Hallgattam. Ingrid ezzel fején találta a szöget. Bizony, magányosnak éreztem magamat olykor. Bizony jól esett volna egy gyengéd férfi karjaiban megpihenni, és érezni, hogy viszontszeretnek. Jó lett volna, nemcsak örökké adni, hanem kapni is valamit. Valamit, ami annyira különbözik a hálás emberek szeretetnyilvánításától. Felsóhajtottam.

- Ingrid, kishúgom… Most a legfájdalmasabb pontra mutattál rá… Néha nem fáj a magány, de néha úgy szenvedek tőle, hogy legszívesebben meghalnék… És ilyenkor eszembe jut tanítóm és mesterem, Stina, aki önkezével vetett véget életének, mert nem bírta el az örökkévalóságot. Pedig ő teljes életet élt! Volt férje, gyermekei…

- Nem Silja - mondta gyengéden Ingrid - nem ez a megoldás. Gyere velem, és meglátod, hogy rád is rád fog találni a szerelem. Majd meglátod…

Nem akartam ellenkezni. Nem mondtam el lelkes kis barátnőmnek, hogy hosszú évszázadok óta járom a világot, és nem találkoztam senkivel, aki megérintette volna a lelkemet, és akit én is megérintettem volna… Kivéve egyvalakit, még az elején… Boszorkánylétem kezdetekor.

Szó nélkül csomagoltam össze kevéske holmimat, mint oly sokszor.