Támadás és háború

Nagyban folyt Hetta temetése, mikor Ulvhedin előtt vízió jelent meg: Thorger-t látta, véresen, erőtlenül heverve ágyán… Tengerkék szemei elhomályosultak a vérveszteségtől és az emberfeletti fájdalomtól. Ulvhedin ökölbeszorította a kezét. "Most temetem drága dajkámat, és most azt kell látnom, hogy második legjobb barátom vérében fekszik?! Oly sokat tett értem… Itt az ideje, hogy én tegyek meg érte mindent! Tudom, hogy csak én segíthetek rajta! Azonnal oda kell mennem!"

Majd így szólt fennhangon Vingához:

- Drága leány! Örülök, hogy eljöhettem veled édes dajkámhoz, és még beszélhettem vele, mielőtt örökre lehunyta szemeit. De sajnos, most útra kell kelnem, vissza már nem kísérhetlek. Csak azt tehetem, hogy Habaius oltalmába ajánllak. Egy barátom bajban van, s csak én segíthetek rajta. Most hozzá kell sietnem… Lehet, hogy soká távol maradok. Mondd meg az otthoniaknak, hogy ha kell, fogjanak fegyvert! Fel kell készülnünk a támadásra.. Légy óvatos, Vinga. Minden úton veszély leselkedik, most már…

- Úgy lesz minden, ahogy parancsoltad, nagy jó uram! A Régiek vigyázzák lépteidet!

- Isten áldja meg nénémasszony! - búcsúzott el Hildétől is, majd fekete lovára pattant, s elvágtatott toronyiránt.

Ahogy beljebb és beljebb haladt Bergenborg-ban - hiszen Hetta a birodalom déli részén lakott - egyre szomorúbb látvány tárult elé. Már távolról látni lehetett a felgyújtott faluk okozta, füstcsóvákat. Az egyik falut - Dellheim-et - elérve, döbbenten nézett körül. Mindenütt jajveszékelő emberek, főként asszonyok, kik halott férjeiket siratták, vagy gyermekek, kik szüleiket hívták jajongva, mindhiába. Összedőlt és felégetett viskók, mik még füstölögtek és parázslottak, valamint az ólakban odahagyott, összeégett állatok, és mindehhez az, az orrfacsaró bűz…

Gyönyörű ménje önkéntelenül is átvette gazdája rezgéseit és két lábára állva hangosan nyerített.

- Jól van, nyugodj meg Eveike, drága jó paripám! Én is irtózom ettől a látványtól, és szomorúan látom, hogy akárhogy próbálkoztam, nem sikerült megakadályoznom, a háború kitörését. De hogy éppen Thorger-t támadták meg, és nem az én birodalmamat? Ez furcsa! Éppen ezért repíts engem egyetlen barátomhoz, hogy útját tudjuk állni a további támadásoknak.

Lova, mintha értette volna gazdája szavait, elindult a királyi palota felé. Útközben újabb és újabb szörnyűségekkel kellett szembenézniük. Rengeteg haldokló, és halott ember feküdt szerteszéjjel, mellettük kutyáik és lovaik tetemei. A palotához érve, szomorúan látta, hogy még a kerti fákat sem hagyták életben, mindent kivágtak és felgyújtottak. Ott, ahol annak idején kellemes madárdal fogadta a betérőt, most gyászos csönd és jajveszékelés hallszott. Senki sem fogadta az ifjú Lordot… Nyugtalan ménjét a bejárathoz kötötte, és dobogó szívvel rohant fel a széles márványlépcsőkön, attól rettegve, hogy talán elkésett. Mikor odaért Thorger lakosztálya elé, remegő kézzel nyitott be. S odabent… Megható látvány fogadta. A ágyon barátja, Thorger halott halaványan feküdt, szinte egybeolvadva a fehér párnákkal. Keze a teste mellett lazán nyugodott, úgy tűnt, hogy éppen egy kicsit megpihent fájdalmaitól, és mélyen alszik. Ágya mellett pedig, egy fiatal leány térdel, és nézi aggódón az uralkodót. Éberen őrzi álmát, bár - úgy tűnik - már nagyon fáradt lehet. A király egyik kezét kezében szorongatva, szemét le nem véve róla, nézi, hogy mozdul-e, felébred-e még. Ám ahogy az ajtó nyílt és csukódott, a leány mégis eltépte szeretett bátyjáról tekintetét, és arra nézett, honnan a neszt hallotta. Tekintetük találkozott, s Ulvhedin-re rászakadt a világ…

Ó, Minden Szellemek Atyja! Ezt a szempárt keresem, kutatom, már hosszú évek óta! S pont most, pont itt lelém meg… Ez nem lehet, más, csak a kegyetlen Sors játéka… Ó, miért is kínzol így Habaius…? Miért? A lány kérdőn nézett a jövevényre, és felállt, hogy üdvözölje.

- Te, úrnőm, csak Villemo lehetsz, ugye eltaláltam? Örülök, hogy végre megismerhetem kecses személyedet, bár szegény barátom állapota, egy ezzel ellenkező érzést kelt fel szívemben.

Villemo meglepődött. "Az idegen ismer engem, és én mégsem tudom, hogy ki lehet…"

- Igen, uram Villemo Freya a nevem. Úgy látom, te tudod, hogy én ki vagyok, én viszont nem, hogy kit tisztelhetek becses személyedben.

- Ó, bocsáss meg kisasszonyom, faragatlanságomért. A nevem, Ulvhedin, és Asker lordja vagyok. Hallottam, hogy mi történt, s azonnal szerető barátomhoz űzött az aggódó féltés.

- Hallotta? Hát ilyen a gyorsan terjednek itt a hírek?

- Nem. Éppen itt jártam a közelben. Drága dajkám éppen tegnap költözött át a Fény Világába, s mikor útnak indultam visszafelé a temetésről, nagy füstöt láttam, mely a tartományok felől jött. Aztán szemem elé tárult a nagy pusztítás…

- Ó, uram! Mérhetetlenül sajnálom, hogy elvesztette szeretett nevelőjét, és hogy hozzánk is ily szomorú események kalauzolták el. Sajnos apám hiába próbált beszélni Worthon-nal, ki  Trollheim  hadseregének vezetője, és egyben a tartomány feje, egyszerűen semmibe vették békeajánlatát, s lerohanták az országot. És apám éppen azért harcolt, hogy a te birtokaidat, uram, ne érje támadás! Milyen szörnyű ez! Mint minden, ami pusztítás és halál…! - fakadt ki hirtelen Villemo, aki gyűlölte a háborút és öldöklést, de aztán megálljt parancsolt érzelmeinek, és nem engedte meg magának, hogy az ifjú előtt kibuggyanjanak a könnyei - Ó, bocsáss meg, jó uram - váltott szelídebbre - csak ezek a borzalmak, amik történtek, a tűrőképességem határát súrolják. Engedd meg, hogy megkínáljalak valami frissítővel, bizonyára elfáradtál a hosszú útban. Mindjárt megmutatom a szobát is, ahová visszavonulhatsz, pihenni, s bátran szólj, ha valamire szükséged van. Szívesen állok szolgálatodra.

- Te, kedves hölgyem? Hát hol vannak a komornák és szolgálók?

- Apám mindenkit elküldött, mert most nagyobb szüksége van a családjuknak rájuk, mint nekünk itt. Én értek mindenhez… Édesapám mellett, pedig akkor is én virrasztanék, ha tele lenne szolgákkal a kastély! - mondta Villemo és egy kupa bort nyújtott át Ulvhedin-nek.

- Ez Thorger-re vall! Valamikor régen, azt mondta nekem, hogy tudni kell, nagylelkűnek lenni… És… Hogy van?

- Sajnos, napok óta egyformán. Sok vért vesztett. Néha alig kap levegőt, és lázas, bizonyára a sebtől. Most éppen elaludt, és úgy látom, talán romlott az állapota… De én ezt nem tudom megállapítani… Nem vagyok gyógyító.

- Ki van itt, kislányom? - hangzott ebben a pillanatban egy erőtlen hang az ágy felől.

- Ulvhedin, Asker Lordja az, apám - majd az ifjúhoz fordult - menj, talán tudtok pár szót váltani. Ha egy kicsit tudott pihenni, tisztább képeket lát és hall. Menj, hátha az segít neki a gyógyulásban, hogy lát téged, uram… Csak hozzád van bizalommal. Sokat mesélt rólad, nekem. Úgy szeret téged, mint testvéröccsét. Kérlek, ha tudsz… Segíts neki! - nézett könyörgőn a férfira, akit a szíve mélyéig meghatott a leány kérése. Nem szólt semmit, csak bólintott, hogy úgy lesz, s odasietett az ágyhoz.

- Addig utánanézek a szobájának - hangzott még távozóban, majd csukódott a nagy ajtó, s a férfiak, magukra maradtak.

- Üdvözöllek, barátom! Hogy érzed magad? Jöttem, ahogy lehetett, még szerencse, hogy ily közel voltam hozzád… Messzebbről talán nem is érzékeltem volna jeleidet… Nem gyengültél le nagyon? Sajnos, úgy látom, nincs sok erőd…

- De jó, hogy itt vagy, Ulvhedin! Már nem bírom soká, ha nem kapok vért! Kiment már kedves leányom?

- Igen. Éppen a szobámnak néz utána. Milyen nagy leány már! Hány esztendős?

- A tizennyolcadik tavaszát ünnepeltük együtt. Az, az ünnepeltük volna, ha ez a gaz, le nem támad! - kiáltotta Thorger haragosan, de hirtelen rájött a köhögés.

- Csss…. Nyugodj meg, most nem szabad felizgatni magad… - nyugtatta barátját, Ulvhedin.

A csendes házban gyorsan terjedt a hang. Villemo lélekszakadva rohant apjához, és tépte fel az ajtót, ahogy meghallotta a hangját.

- Kedvesapám! Mi történt?

- Felizgatta magát, és ez hirtelen jött neki most…

- Semmi baj, kicsim, már jól vagyok. Majd, Ulvhedin vigyáz rám, menj, pihenj egy kicsit!

- Rámbízhatod, kicsi úrnőm! - fordult mosolyogva az ifjú, Villemo-hoz - vigyázok rá, mint a szemem fényére.

- Jól van, apám, ahogy parancsolod! Ha elrendeztem Ulvhedin lord szobáját, visszavonulok!

- Jól van, egyetlen kincsem! Azt hiszem, rád fér a pihenés. Úgy vigyáz rám, mint egy angyal. Néha már azt hinném, fent vagyok a mennyekben!

Az ajtó csukódott Villemo után, amit Ulvhedin azonmód kulcsra is zárt, nehogy a lány még egyszer váratlanul rájuk nyisson.

- Mindig fel vagyok készülve az ilyen esetekre, de először mindenképpen látnom kell a sérülésedet. Ettől függ, mit kell majd használnom.

Thorger intett, hogy húzza le róla a takarót, és meglátja, amire kíváncsi. Amit látott, az önmagáért beszélt. A király csípőcsontjától kezdve lefelé, végig a combján csúnya, nyílt seb éktelenkedett, melyet valószínűleg egy különlegesen éles kard okozhatott… A penge a főerét is megsebezte, ezért volt a hatalmas vérveszteség.

- Hát, ez nagyon csúnya. Nagyobb a baj, mint gondoltam. Rengeteg vért veszthettél, csoda, hogy egyáltalán idáig húztad. Máris munkához látok.