Nem félsz, Léda?

Univerzum: alter

Leírás: ez most valami teljesen új… Láttam, hogy egyesek versekre, vagy akár dalszövegekre kapva ihletet, magát a "múzsát" is beleszövik, a történetbe.

Most én is ezt tettem. Ez az egyik kedvencem Ady-tól, s, most amikor annyi H&D párosítást olvastam, eszembe jutott ez a vers…

És ez lett belőle…

Stílus: dráma, sötét, borult, erotikus…

Korhatár: 16 év…

Szereplők: szerintem úgyis kitaláljátok… J

Ajánlás: Jinx-nek, aki szerint egy mardekáros, ha szerelmes, felvágja az ereit… J

Itt Bihar vezér lakott.

S nótáztak, méla szűzek.

Most daltalan ez a táj.

Nem félsz, Lédám? Nem biz én.

A keresztútnál állok. Várok, rád, ahogy mindig. Késő ősz van; a hideg szél fütyül fülem mellett, borzonganak a didergő füvek. Én mégse fázom.

Melegít ölelésed emléke…

Milyen zöld volt itt, minden, a nyáron… Most halott. Sivár. Üres. De mégse… Hallgat benne, minden lépted.

Figyelem csengőszavukat.

Éjfél van. Itt átkozott,

Ki a sírokat töri.

Én a sírokat töröm.

Nem félsz, Lédám? Nem biz én.

Kitárul előttünk az ódon temető vaskapuja. Lépteink alatt csikorog a kavics. Bántó a hangja, éles. Tán felserkennek rá a holtak… De néma minden. Mintha minket figyelne…

Te vagy a halott ara;

Én, a halott mátkafi.

Ránkolvasnak a papok.

Nem félsz, Lédám? Nem biz én.

A kripta falának döntlek. Átkarolom derekad. Szádat keresem a gyér holdfényben… Fuldokolva csókollak. Annyira hiányzott már! Érzem gyengéd karjaid a nyakam körül; hozzám simuló tested. Milyen forró vagy… Szemedben érzéki vágy izzik. Már nem félsz tőlem.

Belépünk a kriptába… Minden ugyanolyan, mint volt… A hideg, a felbontott sírok… Tavalyi avar reccsen lábunk alatt. De mindezzel nem törődünk… Tébolyult csókunk; mint vízbefúló utolsó jajszavai, mielőtt magába nyelné a végtelen tenger…

Kívánlak. Kívánsz. Érzem bőröd melegét; selymét, ahogy tenyerem rásimítom remegő melleidre…

Te is simogatsz… érintésed felkavar. Egyre magasabbra korbácsolja a vágyat bennem. Akarlak!

Összefonódva a padlóra zuhanunk… Jéghideg, de lángoló testünk, majd felmelegíti… Ősi ritmusra jár táncot a csípőnk… Mindig ugyanaz, és mégis más. Miért, hogy mindig elveszed, az eszem?!

Nem tudok e nélkül élni. Az érintésed, csókod… Ha nem vagy velem, üres a világ.

Miért kellett így történnie?! Nekünk, nem szabad egymást szeretnünk…

Ősöm keleti vitéz.

Dalokat ölt Nyugaton.

Serkentem a holtakat.

Nem félsz, Lédám? Nem biz én.

Hol a régi megvetés? Hol a régi harag? Hol a régi ellenség-érzület? Minden felolvadt az első ölelésben… Már nem sötét érzéseket látok szemedben, ha rám nézel… Már nincs benne gyanakvás… Szeretsz, te is. Érzem… Tudom… Kétségbeesett, fájó, érzéki szerelemmel. Mint én téged.

Vagyok, aki vagyok. Te jól tudod, miért. Nincs választás… Soha nincs. A vér kötelez… Nincs oldal, ahova, magadszántából állhatnál. Csak visznek. Sodródsz az árral. Család… Sose éreztem melegét. Csak a kötelességet. Bárcsak, én is olyan lehetnék, mint te…

Jaj, be szépen süt a Hold.

Leszünk-e mi pirosak;

S fölkelnek-e a dalok?

Nem félsz, Lédám? Nem biz én.

Fekszünk a dermedt kövön. Hallgatom, halkuló szívverésedet; hajad ráborul mellkasomra. Bár magammal vihetném ezt a békét…

Lassan hajnalodik. Véget ér az éjszaka. Még pár óra van hátra, a magunknak lopott boldogságból… Hányszor kívántam, hogy másképp legyen.

Hogy valamikor bántottalak… Megaláztalak… Kigúnyoltalak… Neked már nem számít. Talán, nekem sem. Az, nem én voltam. Valaki más. Valaki más; aki meghalt bennem rég… Te, megbocsátottál mindent. De mégsem lehetünk együtt. Nem vagy szabad, s én sem.

Bár, otthagyhatnám az egészet… Család… Vér… Kötelesség… Francba, az egésszel! Tudom, hogy te is gyűlölöd. Azt gyűlölöd, amivé tesznek. De engem szeretsz…

Kettéhasít ez, az érzés… Gyűlölnöm kéne, ami vagy… De téged, szeretlek… Elég volt ebből! Elegem van a titkolózásból, a lopott csókokból, a kétségbeesett ölelésekből… Mindig magam mellett akarlak tudni… A te érintéseddel szívemben akarok új csatába indulni. Hallgatni akarom, nyugodt lélegzésedet, mielőtt elalszom… Bárcsak, magammal vihetnélek…

Itt Bihar vezér lakott.

Bús, babonás ez a táj.

S tán holnap összeesünk.

Nem félsz, Lédám? Nem biz én.

Simogatásomra, felnézel. "Itt, az idő?" - sóhajtod. Némán bólintok. Szó nélkül öltözünk. A be-besüvítő szél megborzongatja, lassan hűlő bőrünk… Nézlek. Milyen, gyönyörű vagy… Mint egy tündér. Egy nimfa. A világ, összes vélája nem ér fel veled… Dús, barna hajad tincseinek selymessége… Topáz szemed simogató pillantása… Karcsú, hajlékony tested… És a mosolyod…

Nem. Nem bírlak, itthagyni… Szökjünk meg! Szökjünk meg, én Lédám, te bódító hattyú… Nem akarok visszamenni, ölni…

Kinn állunk a kripta előtt. Fürkészem az eget. Az alján már látszik egy halvány csík… A reggel ígérete. Kézen foglak, s nem a megszokott irányba indulok veled. Nem balra, a keresztút irányába; amerről jöttünk, hanem jobbra; a tenger felé…

Nem ellenkezel. Nem próbálsz a másik irányba húzni. Nem teszel semmit. Csak jössz velem.

Fenn állunk a sziklán. Ez a legmagasabb pontja a tengerpartnak. Alattunk tajtékot vetnek a viharos hullámok. Szorosan magamhoz ölellek. Csak nézel rám… Szemedben szomorúság keveredik, a boldogsággal. Nem kérdezel semmit, csak még jobban hozzám simulsz. Bízol bennem. Milyen, csodálatos érzés! Lehajolok hozzád, és megcsókollak… Átölelsz te is, viszonzod. Csókunk egyre elmélyültebb… Szenvedélyesebb… Behunyom a szemem. Egészen a szikla peremén állunk… Beleszédülök a csókodba; már nem is érzem, hova lépek… Rántalak magammal… Még akkor is ölellek, mikor belezuhanunk a jeges tengerbe…

Körülfog minket a víz… Dermedt tagokkal, még mindig szorítlak… Égeti szemem a sós víz; de nem csukom be… Nézni akarlak az utolsó percig… Látom, lassan hunyódó szemeidet… Egyre hidegebbnek érzem a tengert… Már nincs erőm… Csókolni akarlak, de nem tudok mozdulni… Magába ölel a sötétség. Itt jó. Nincs kötelesség, nincs család, nincs vér… Csak te, meg én. Együtt. Örökké…

Lassan, nehézkesen virrad, mint mindig, ilyenkor ősszel. A haloványan derengő nap, kései sugaraival végigsimít, a szürke kőszálon. Alatta békésen szöszmötöl a tenger… Semmi nyoma annak, hogy az imént, magába nyelt két fiatal testet…

Vége