Megtérés

Történik: Roxfort után pár évvel

Univerzum: Harry Potter (alter)

Szereplők: Draco Malfoy, Hermione és Ron,

Voldemort és a fiatal halálfalók

Tartalom: Draco rájön, hogy talán mégsem

az az élet netovábbja, ha házakat éget és

Embereket gyilkol…

Megjegyzés: szerintem jó ötlet lenne Draco-t megtéríteni…

Ez a novella már régóta motoszkált bennem. A váza már régen megvolt. Ilyen lett… J

Akkor történhetett, mikor az apja megölte azt a kisfiút.

Még most is előtte van a gyermek rémült tekintete, az értetlenség az arcán… Nem tudta, mi történik vele… S néhány pillanat múlva, már halott volt.

"Egy halálfaló nem ismer könyörületet" - hallotta hirtelen a fejében az apja hangját.

Tudja, hogy aznap egy sárvérű családot mentek elpusztítani, a PARANCS-nak engedelmeskedve. Tudta, hogy a fiú beszennyezi a szent varázsló nevet a mugli származásával… De mégis; hiszen csak egy kisgyerek!

Draco Malfoy megrázkódott, s kezébe temette az arcát. Jó pár éve már annak, hogy befejezte az iskolát, s utána rögtön beavatták. Az első bevetést még élvezte is… De amikor most szembesült apja kegyetlenségével, valami eltört benne. Apja, a nagy Malfoy, az aranyvérű… Nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen csak a másvilágra küldje a szerencsétlent. Előtte még kínozta is, annyi Crucio-t mondva ki rá, hogy Draco elfordította a fejét, hogy ne lássa a kínlódó arcocskát. De a keserves sírást még így is hallotta… Aztán suhant a zöld fény…

Másnap elköltözött otthonról, mert nem bírt többé az apja szemébe nézni…

S azóta, egyfolytában csak az a jelenet játszódik le a szeme előtt; újra és újra, s eleddig elfojtott gondolatok bukkannak fel a fejében.

Vajon mire büszkék? A kegyetlenségükre? A gonoszságukra?

"Csak semmi érzelem, az gátolja a józan gondolkodást - hallja magában apja szavait - nekünk nincs szükségünk érzésekre. Egy halálfaló legyen hideg. Számító. Kegyetlen. Társai iránt feltétlen engedelmes. Szívét csak a gyűlölet és a harag fűtse…"

Draco hirtelen értelmetlennek találta az egészet. Ezt az egész fennhéjázást, a büszkeséget a származásra, azt, hogy semmi nem fontos csak a vér…

Hiszen a Sötét Nagyúr is félvér - jut eszébe hirtelen - mégis, milyen nagy varázsló…!

Lehunyja a szemét, s a sötétben képek villannak fel: saját tettei… Lángoló házak… Kimondott halálos átkok színes fénynyalábjai… Sírás és átkozódás…

Aztán hirtelen, még régebbről, egy azóta is fájó emlék…

"… egy alattomos, kegyetlen, gyáva, gonosz féreg vagy, Malfoy!" - csengett a lány hangja megvetően. S utána egy csattanás. Máig arcán érzi azt a pofont. Lehet, hogy nem is most kezdődött a tudathasadás? Emlékezett, a lány megvető tekintete, porig sújtotta. De ezt még magának se vallotta volna be akkor… Csak nézett rá… Ellenségesen, gyűlölettel.. És akkor, talán… Kezdte sejteni, hogy ezt a gyűlöletet, mások gerjesztették benne. Nem a saját érzése volt. Mintha egy nálánál erősebb akarat bábja lett volna.

Végülis, mik vagyunk mi? - gondolta keserűen - a Sötét Nagyúr rabszolgái. Önálló gondolatunk, cselekedeteink, nincsenek. Be vagyunk zárva saját gonoszságunk börtönébe…

"… gyáva, gonosz féreg vagy Malfoy! - csengett újra a fülében a hang. S most úgy érezte: igaza volt. Granger… Hermione…

Hirtelen megjelent lelki szemei előtt a lány, úgy, ahogy még sosem látta azelőtt; a karácsonyi bálon… Csinosan feltűzött hajjal, zöld ruhában… Sóhajtott. Nem. Ez neki nincs megengedve. Neki még magánélete sem lehet. Persze, ha akarna családot, utódokat, megnősülhetne. Elvehetné Parkinson-ék lányát. Pansy-t már akkor neki szánták, mikor megszülettek. De nem. Azt… Nem. Reménytelenül bámult az éjszakába… Nem szabad semmije… Se a teste, se a lelke… És… A szíve sem… Élet ez vajon?!

Ebben a pillanatban felizzik karján a jel. Draco megdörzsöli a karját, mert a "hívás" fájdalmas. Feláll, magára kanyarítja a fekete csuklyás köpenyt. Új vadászat kezdődik… A Nagyúrnak ismét szüksége van a szolgálataira… És ő… Megy. Nem tehet mást.

Kinn az éjszaka hűvöse meglegyinti sápadt arcát, ahogy megjelenik az elhagyatott temetőben. Előtte magasodik a Sötét Nagyúr… Körbenéz. Hála Merlinnek, az apja nincs itt. Csak Monstro… Crak… Avery és Nott… Nézi őket, a hajdanvolt iskolatársakat; szövetségeseit, csatlósait. Barátait? Nem. Barátai… Nem voltak soha.

Borzongva hallgatja a Nagyúr hófúvás-szerű hangját.

- Üdvözöllek benneteket hű szolgáim! Ma éjjel újabb küldetés vár rátok. Megtudtuk végre, ki volt az, az elvetemült, aki az Azkabanba juttatta Rookwood-ot…

Draco közönyösen hallgatja a hópehely-szavakat. Aztán… Alig láthatóan megvillan a szeme, a csuklya takarásában. Widra St. Capdel… Ez ismerős valahonnan…

- … elmentek a házhoz, és végeztek mindenkivel, akit ott találtok…

Draco füle mellett elúszik a Nagyúr hangja. Nem is figyel a küldetésre. Minek? Úgyis egyforma: kínzás, vér, halál, tűz… Hirtelen a nevét hallja. Erre felnéz.

- Rád bízom a küldetést, Draco - mondja a Nagyúr, s hangjában talán most… bujkál valami… ami emberi érzelemre vall. Talán büszkeség? - vidd magaddal Nott-ot. Aztán tőled kérem a jelentést.

Draco és Nott bólintanak, s jobban magukra húzzák a köpeny csuklyáját, s a következő percben eltűnnek a Nagyúr szeme elől.

Minden sötét és csendes a kis falucskában. A ház is, ahova érkeztek. Draco elgondolkodva figyeli az elsötétített ablakot… Ránéz Nott-ra. "Benézek" - villantja rá a szemét; s odalép az ablakhoz. A sötétítő függöny alsó széle nem ér el az ablakig. A kis résen éppen be lehet lesni… Draco meg is teszi. S a látványtól egy hatalmas tüske fúródik a szívébe. Mert a kivilágított konyhában az asztalnál; ott ülnek Hermione és… Ronald Weasley. Draco szinte fintorogva mondja ki magában riválisa nevét. "Weasley" - gondolja megvetően, de e mögött a gondolat mögött, nincs igazi harag. Csak szomorúság. Nézi őket, s minden egyes meghitt mozdulat, pillantás… Egy-egy tövis sebzett szívébe… Hirtelen fellángol benne az irigység a vörös hajú férfi iránt. Neki szabad… Ő mellette lehet… Megérintheti…

Nott vállveregetése rezzenti fel gondolataiból.

- Na mi van Draco? - kérdezi enyhe gúnnyal - nem tudod eldönteni, milyen átkot használjunk?

- Még fent vannak - sziszegi vissza Draco, s maga sem tudja, miért dühös a társára. Nott felvonja a vállát.

- Visszatartott ez minket bármitől is, valamikor?

Draco ellép az ablaktól, mintegy beleegyezésként. Egyszerre érnek az ajtó elé, Nott egy jól irányzott átokkal berobbantja… Draco hallja a bent lévők riadt tanácskozását, Hermione, majd Ron hangját, amint azt mondja:

- Hermione fogd Kitty-t és Lance-t és menj anyámékhoz! Indulj!

Hermione tiltakozna, de Ron erélyes hangon szól rá. Aztán elcsendesedik minden.

- Én innen, te hátulról - int Nott, s eltűnik a házban.

Draco kimondhatatlan utálattal surran a hátsó kert felé. Hirtelen fogalma sincs arról, mit keres itt. A hátsó ajtó nyitva van. Fel az emeletre… Közben hallja, ahogy Nott párbajozik Weasley-vel… Hm… Kemény srác ez a vörös… Furcsa, hogy Nott, még ennyi idő alatt sem gyűrte le…

Az egyik ajtót félig nyitva találja, ahogy felér az emeletre. Halvány fény szűrődik ki mögüle, s ahogy beles, meglátja a nőt, amint sebbel-lobbal tesz-vesz; öltözteti a gyerekeket, összepakol… Draco csodálja az asszony nyugalmát. Mintha nem is halálos veszély elől kellene menekülnie… Betaszítja az ajtót és belép. Aztán elbizonytalanodik. Jó ez? Helyes, amit most tenni készül?

Hermione riadt tekintetét fürkészi, aki az ő megjelenésére döbbenten ereszti le kezéből azt a batyut, amibe az előbb a gyerekruhákat gyömöszölte. Aztán felkapja az előtte üldögélő kisfiút. Draco nem mozdul. Rácsodálkozik a gyerek lángvörös hajára, s égő házak képei vonulnak a szeme előtt… Aztán megköszörüli a torkát, s már megszólalna, de…

Ebben a pillanatban elhallgat odalent a csatazaj, az ajtó nagy robajjal sarkig tárul és belép Nott.

- Mit csinálsz Draco? - hökken meg, látva társa szobormerevségét. Aztán észreveszi, mit/kit fixíroz annyira.

- Hm… - vigyorodik el gonoszul - csinos a kicsike nem? Mi lenne, ha mielőtt megölnénk, elszórakoznánk vele egy kicsit?

Azzal már oda is ugrik Hermionéhez, s megragadja a ruháját.

- Te velünk jössz - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Hermione szemeiben haragos dac villan fel. Egy mozdulattal maga mögé penderíti a kisfiát, s szilárdan mered Nott-ra.

- Nem - közli nyugodt hangon.

Nott szeme összeszűkül.

- Azt mondtam, velünk jössz! - szűri a szavakat a foga között és megrántja a nőt. Az azonban sziklaszilárd az elhatározásában.

- Nem megyek.

Draco felfigyel a nyugodt hangra. Dermedten nézi a kialakuló jelenetet, s azon töpreng, hogy közbe kéne avatkoznia.

- Mit merészelsz, te sárvérű! - sziszegi Nott - ellentmondasz a Nagyúr egy tisztjének?! Majd én megtanítalak az engedelmességre! Crucio!

Hermione teste megrándul az iszonyatos kíntól, ami hirtelen minden porcikájába belémar most. Kezeit ökölbe szorítja, száját pengevékony vonallá préseli, hogy el ne kiáltsa magát fájdalmában. De továbbra is daccal néz szembe Nott-tal és megrázza a fejét. Nott dühöng, hogy nem tudja megtörni; újra és újra kimondja az átkot. A nő kínjai megháromszorozódnak, teste tehetetlenül leroskad fia mellé, körmei bántóan csikordulnak meg a parkettán, ahogy a padlóba mélyeszti őket eszeveszett kínjában. Homlokán veríték ütközik ki, szép arca eltorzul a fájdalomtól.

Draco - mintha megbabonázták volna - még mindig mozdulatlanul áll. Úgy érzi, mintha egy karmos, durva bőrű kéz fogta volna marokra a szívét, és facsarná, mint holmi citromot. Legbelül… Együtt szenvedett a szeretett nővel.

- Végeztél Weasley-vel? - alig bírta kinyögni ezeket a szavakat; de valamit mondania, tennie kellett, hogy Nott végre rá figyeljen, hogy szakítsa meg a koncentrációt, és Hermione kínjai szűnjenek kissé.

Ám Nott oda se figyelve, rántja meg a vállát; s látható élvezettel kínozza tovább Hermionét. Arcára gonosz, elégedett vigyor ül ki…

És ebben a drámai pillanatban, a szemközti, csak félig behajtott ajtó sarkig tárul; s betipeg rajta egy alig egy-két éves, a kisfiúval egyidősnek tűnő; barna hajú kislány. Kezében egy macit szorongatva, nagy mogyoróbarna szemeivel csodálkozva mered az idegenekre, kiket még sose látott.

- Anya…? - csipogja bizonytalanul.

Nott szája - ha lehet - még gonoszabb mosolyra torzul; s otthagyva anyját, elkapja a kislányt, felemeli a földről, és bántóan mered a szemébe. A kicsi rögvest elsírja magát. Nott most megint Hermionéhoz fordul.

- Az utolsó esélyed, te sárvérű ribanc - közli és felvihog - velünk jössz… Vagy őt is megcsiklandozzuk kicsit… Megnézzük, hogy tűri a fájdalmat.

Hermione nem szól semmit; tehetetlenül fekszik a padlón. Draco érzi, hogy fel fogja adni. Látta az előbb az iszonyatot a szemében, amikor Nott a lányához nyúlt.

Most kéne közbelépni… De tagjait dermesztő igézet még nem látszik feloldódni. Ekkor Nott hozzáfordul s felé, lendíti a kislányt.

- Hé, Draco - vigyorog - legyen tied az elsőbbség…

Magabiztosan néz társára, ám a szürkéskék szemek jéghideg tekintetétől, s a lassan rászegeződő pálca látványától lehervad az arcáról a mosoly. És már hallja is a szavakat, melyeket - úgy hitt - ilyen helyzetben talán sose fog hallani…

- Adava Kedavra! - villan a zöld fény, s Nott - csodálkozó, értetlen tekintettel - lehanyatlik holtan. Kiejti a kezéből a csöpp lányt, Draco az utolsó pillanatban rohan oda, s akadályozza meg, hogy a földre huppanjon. A kicsi megilletődve abbahagyja a sírást; s érdeklődve tekint rá. Draco szívébe újfent belemarkol a fájdalom karmos keze ettől a pillantástól. Gyengéden leülteti a gyermeket az anyja mellé, s ő is térdre roskad mellettük. Megsimítja a nő csapzott haját.

- Hermione…

Hermione csodálkozva néz fel, egy pillanatig talán nem is tudja, hol van. Aztán észreveszi Nott holttestét; s a mellette üldögélő, lassan megnyugvó kislányt. A nagy csendre a kisfiú is előmászik anyja háta mögül. A testvérek átölelik egymást. Hermione tekintete ekkor a mellette térdelő Draco-ra vándorol. Sokáig hitetlenkedve nézi a szőke férfit, aki ekkorra már hátravetette csuklyáját, s fedetlen arccal fürkészi őt.

- Draco, te… - kezdi lassan, mintha nehezére esne a beszéd.

- Megmentettem a lányodat - szól halkan Draco, s felemeli a fejét, mert ekkor rohanó léptek dobognak fel a lépcsőn, s beront a szobába a halottsápadt Ron. Szörnyen fest… Homlokán vérző, nyílt seb, melyből csorog a vér; s pálcát markoló kezén is iszonyú horzsolások. Ruhája tépett, szétnyíló inge alatt is perzselt foltok látszanak…

- Malfoy! - rivall rá a térdelőre - azonnal engedd el őket…! - s már emelné a pálcát, hogy megátkozza a szőke férfit, ám Hermione sikolya megállítja.

- Ne! Ron, ne bántsd! Ő velünk van! Megmentette Kitty-t a kínzástól… Megölte a társát…!

Ron lassan leereszti a kezét, s rábámul Draco-ra. Hirtelen nem tud mit mondani.

- Igaz ez? - hangja támadó, éles.

- Igen - felel Draco. Hangjában nyoma sincs a régi, gúnyos felhangnak - örülök, hogy Nott mégsem ölt meg - teszi hozzá, s maga is csodálkozik magán, hogy miért is mondta ezt.

Közben Hermione megpróbál felállni. Mind a ketten odaugranak hozzá, hogy segítsenek neki. A nő mosolyog, se aztán elkomorul az arca.

- Veled most mi lesz? - néz a szőkére.

Amaz megvonja a vállát.

- Semmi. Hanem ti meneküljetek. A Nagyúr tudja, hogy te fogtad el Rookwood-ot Weasley - fordul Ron felé - most én jöttem, de ha neszét veszi, hogy mégsem haltatok meg, jön más. És azok nem lesznek könyörületesek. El kell hagynotok ezt a házat, még ma éjjel.

Sose gondolta volna, hogy ilyen könnyű árulóvá válni… Még most is alig hiszi el: megölte egy társát, és most a Nagyúr áldozatait figyelmezteti, hogy meneküljenek…

Ron és Hermione összenéznek a hírek hallatán.

- Csomagoljunk - sóhajt a férfi, s eltéve a pálcát lemegy a lépcsőn, s kisvártatva megjelenik egy bőrönddel.

Draco a kandallónak dőlve nézi a készülődést.

- Siessetek! - noszogatja őket - még az éjszaka leple alatt el kell tűnnötök innen. Aztán én majd felgyújtom a házat…

Lassan elkészülnek. Hermione még gyorsan meleg ruhát ad a csöppségekre; hiába van április, hűvösek még az éjszakák. Közben újfent Draco-ra néz.

- Komolyan kérdezem… Mi lesz veled? Áruló lettél… Voldemort hamar kideríti majd, mi történt itt.

Draco megvonja a vállát.

- Lehet, hogy akkor már nem lesz kit felelősségre vonni.

- Elhagyod a halálfalókat? De mégis… Akit akar, azt megtalálja…

- Még az is lehet… Igen, tudom. Majd… Kitalálok valamit.

- Miért nem állsz be hozzánk? - szól közbe Ron is, miközben a bőröndöt próbálja lezárni. Nem sok sikerrel. Meglehetősen tele van tömve.

- Nem, Weasley - csóválja a fejét Draco - meggyőződés nélkül nem lehet harcolni… És én elvesztettem a hitem.

- És nem lehet, hogy újra hinni kezdjél… Valami másban? - kérdi szelíden a nő.

- Nekem nincs választásom, Hermione - ingatja a fejét Draco - engem arra neveltek, hogy a Sötét Nagyurat szolgáljam. Az, az én bajom, ha meghasonlottam önmagammal - teszi hozzá már-már a régi gunyoros stílusban.

- Azért… Ha megváltozna a véleményed… Jusson eszedbe, hogy bármikor átállhatsz a jó oldalra! Hiszen már meg is tetted az első lépést…

- Menjetek már! - csattan fel Draco, aki úgy érzi, nem tudja tovább hallgatni a kedves szavakat. Nem szoktak vele kedvesek lenni. Hatalmas forróságot érez a bensőjében, ami szépen, lassan felolvasztja a jégpáncélt a lelkéről. De minek, ha fáj?!

- Menj előre a gyerekekkel, Hermione - mondja Ron, s szeretetteljesen megöleli asszonyát - mondd meg anyáéknak, hogy megyek én is mindjárt.

Hermione bólintott, magához szorította gyermekeit; s hálás pillantást vetett Draco-ra. A férfi teljesen zavarba jött, a nő meleg tekintetétől.

- Köszönöm - muzsikált a fülében a lágy hang.

Aztán Hermione a kandalló szélén álló kőtálba markolt, s a tűzbe vetette a Hop-port. A lángok felcsaptak, s smaragdzöldre váltak. A nő - gyermekeit ölelve - belépett közéjük, s elkiáltotta magát.

- Az Odúba! - s a következő pillanatban eltűnt a két férfi figyelő tekintete elől.

A két, egykori iskolatárs magára maradt. Ron is, Draco is kissé zavarban érezte magát. Végül, Ron törte meg a kínossá váló csöndet.

- Hát… Köszönünk mindent… Draco - enyhén tétovázott, mielőtt kimondta a nevet. S rádöbbent, hogy most először szólította így, a vele szemben álló férfit. Kinyújtotta a kezét.

Draco egy pillanatig habozott, aztán elfogadta a kinyújtott kezet.

- Nincs mit… Ron - ő is tétovázott a név előtt, ám ahogy kimondta, úgy oldódott a feszültség köztük. Kezet ráztak, s mindkettejük szája sarkában felsejlett egy halvány mosoly. Furcsán érezték magukat, s mindketten arra gondoltak, hogy, ha körülmények másképp hozták volna, akár már az első pillanattól kezdve, lehettek volna barátok… És hiába igyekeztek elhessegetni a gondolatot, a szimpátia szikrája már ott vibrált közöttük…

Aztán Draco elhúzta a kezét.

- Menj már! - sürgette Ron-t. Tényleg tartott tőle, hogy kifutnak az időből… Amaz még körbenézett, hogy nem maradt-e itt valami. Észrevette Kitty maciját, ami ott hevert a földön. Akkor ejtette el a kislány, ijedtében, mikor Nott nekitámadt. Felemelte, és a zsebébe gyűrte. Aztán hóna alá fogta a nehéz bőröndöt, s utolsó istenhozzádot intve Draco-nak, hoppanált.

Draco pedig, munkához látott. Először is odacipelte Nott testét a kandalló elé, majd összegyűjtött minden éghetőt a házban, s azokat a szoba közepére halmozta.

- Piroinito! - mondta, pálcáját a nagy kupacra szegezve. A lángok azonnal felcsaptak, s kezdték beleenni magukat a felhalmozott bútorokba, ruhákba. Egyre jobban terjedt a tűz… Draco még ezt-azt felgyújtott menet közben, aztán kimenekült a házból.

Megállt, nem messze a lángoló épülettől, és csak nézte, ahogy a skarlátszínű tűz lassan-lassan felemészti a házat, mindennel együtt, ami benne van… Fintorgott. Voldemort nagyon hamar rá fog jönni, hogy Ronék nem haltak meg. Őt veszi majd elő… Csakhogy. Lehet, hogy akkor már nem lesz kit. Igaz, nem tudta hogyan tovább, mit fog most tenni, hogyan rejtőzik el a Sötét Nagyúr elől, de ezen most nem töprengett különösebben. A feladatra koncentrált. Mindennek úgy kell lennie, mintha mi sem történt volna. Most még ezt az utolsó jelentést megteszi… Előhúzta a pálcáját.

- MORSMORDRE! - kiáltotta.

Aztán hunyorogva nézte, ahogy a zöld szikrákból álló Sötét Jegy előkígyózik, s lassan felkúszik az égre; majd lebegve megáll a ház fölött. Mint ahogy eddig is oly sokszor… De az ő pálcájából - s ebben most már biztos volt - most utoljára.

Vége