Úgy volt, ahogy Aresa mondta. Koncentrálva, elhagytam a testét, s annak kínjait, majd - kívül kerülve a kínzókamrán - megpillantottam az árnyékomat egy sziklafalra vetülve. Léptem egyet... És orra buktam, mert olyan érzés volt, mintha valami lépcső tetejéről léptem volna le. Felálltam, leporoltam magam, megállapítottam, hogy szexi fekete bőrnadrágot és cipzáros felsőt viselek (a'la Bűbájos boszorkányok) - cipőt viszont nem...

Aztán körülnéztem, hogy hol is vagyok voltaképpen. Azt még a múltkori ittjártamkor megjegyeztem, hogy Lucifer kastélya egy kialudt vulkán belsejében található, melyet jobbról is, balról is egy működő vulkán fog közre. Onnan, ahol én álltam most, a távoli, lila derengésben mintha látszott volna az egymás mellett álló, három hatalmas kúp sziluettje... Úgy, délkeleti irányban. Mi bajom lehet? Elindultam felé. Jó három órai gyaloglás után - miután rengetegszer megálltam, hogy hűsítsem égő talpamat, melyet igencsak perzselt, a vulkanikus és fortyogó talaj - úgy véltem, ebben a tempóban, három hét múlva se érek oda. Épp ezen merengtem, és sziszegve hűtögettem összeégett lábamat egy hidegnek tűnő sziklán üldögélve, amikor elszállt fölöttem egy felettébb ismerős szerzet. Fekete denevérszárnyak, rókáéra emlékeztető, de amúgy csinos arc, hegyes fülek... És puha, fekete szőrrel borított, izmos test. Utánakiáltottam.

- Hé! Tacritan!

Bingo. Visszafordult. És lecsapott mellettem! Ekkor már, picit megbántam a fene nagy bátorságomat, de már nem volt visszaút...

- Honnan tudod a nevemet, halandó? - kérdezte, és szép, szilvamag alakú, mélyfekete szemeivel jól megnézett magának. Nyeltem egyet. Most hogy adjam elő, hogy egy könyvben olvastam róla?! Végül megszólaltam.

- Egy történetet olvastam, amelyben szerepeltél... Lucifer Nagyúrral szövetkezvén, egy gőgös, gonosz halandó elpusztítására... Aki maga akart lenni a gonoszság királya...

Elmosolyodott, s kivillantak hegyes metszőfogai.

- A Nagyúrral szövetkezve... Ez tetszik... - felállt, indulni készült, de mielőtt a levegőbe emelkedett volna, visszanézett.

- Hol olvastad ezt a történetet? Engem is érdekelne...

"Itt a lehetőség" - futott át az agyamon.

- Nekem megvan ez a könyv - mondtam gyorsan - és szívesen kölcsönadom neked, ha... Cserébe kérhetek egy szívességet.

- Szívességet? - ráncolta össze róka-homlokát, de aztán elnevette magát - nem bánom. Mi a kívánságod?

- Tudod... Nekem a ti földeteken nehéz a gyaloglás - mutattam a sebes lábamra - és sürgősen Lucifer Nagyúr palotájába kell érnem. Ha elvinnél...

Megvillant a szeme.

- Úgy nézek ki, mint egy közönséges hátas?!

- Nem... De... Odaadom a könyvet... És...

Közelebb lépett hozzám. Szemében kéjvágy csillant.

- ...és...? - hangja még az eddiginél is rekedtebb lett, és még egyszer végignézett rajtam, olyan tekintettel, hogy muszáj volt megtapogatni magam, hogy van-e még rajtam ruha... - megteszel nekem mindent, amit csak akarok?

Nyeltem egyet. Én marha.. Feladom itt a magas labdát... Nem volt ínyemre ugyan, hogy a Pokol összes teremtményének kurvája legyek, de... Másfelől... Aresa bajban van... És én mindenképpen szeretnék neki segíteni... Félre tehát az elvekkel...

- Tiéd lesz a testem - bólintottam.

Tacritan derékon ragadott és a hátára vett.

- Öleld át a nyakam - mondta, mielőtt felszálltunk volna - és ha szédülős vagy... Azt ajánlom, ne nézz le.

Megfogadtam a tanácsát. Átkarolva a nyakát, szorosan a testéhez simulva, szinte feküdtem a hátán, szemeimet összeszorítottam, hogy még véletlenül se pillantsak a mélybe. Furcsa érzés volt hallani a hatalmas szárnyak suhogását, és érezni a démon izmainak játékát testem alatt. Furcsa... De nem kellemetlen. És ha kiiktattam a gondolataimból azt, hogy gyakorlatilag kikövetelte tőlem az ígéretet, akkor elmondhattam, hogy izgalommal vegyes kíváncsisággal néztem elébe a Tacritan-nal töltendő éjszakának... (ilyen nimfomániás lettem???)

A démon hátán utazva több száz kilométer is mindössze néhány perc volt. A nagy, vörös nap éppen lebukott a kőcsipkés hegyek mögé, mikor Tacritan ledobbant a vasveretes kapu előtt.

- Íme, urunk rezidenciája - mutatott előre - menj, a halandók bejelentés nélkül is háborgathatják... Valamiért nagyon kedveli őket - kacsintott rám.

Bólintottam. Aztán eszembe ötlött a viteldíj.

- Tacritan... A... Könyvet...

Megfogta a kezem, és mélyen, kutatva a szemembe nézett. Nem mertem elhúzni, pedig úgy égetett az érintése, mintha forró parázsba nyúltam volna.

- Rendben van - engedett el néhány pillanat múlva - most már megtalállak, akárhol is vagy...

Kitárta denevérszárnyait, s elnyelte a lila messzeség. Én pedig... Nagy levegőt véve, megvertem a kaput, az oldalán lógó, acéldárda heggyel...

* * * *

Nem is volt nehéz bejutni... A fogadóterem most üres volt, s jobbra tőlem egy vörös kárpittal fedett ajtó látszott, mely előtt két alabárdosnak tűnő szarvas, zöld színű lény álldogált. Fejük valahol a ló és a sas között ingadozott. Amúgy barátságosan néztek rám.

- Mi dolgod itt halandó?

- Lucifer Nagyúrhoz szeretnék bebocsátást kérni. Sürgősen, ha lehet.

- Nocsak, sürgősen? - nevettek - hát menj csak, mi nem tartóztathatunk fel egy halandót...

Nem tetszett a hangjuk, ahogy utat engedtek maguk között, és a szemük villanása sem, de mindegy... Nekem mennem kell... Még ha Lucifer személyesen fel is nyársal, hogy zavarni merészelem meditációjában, nekem akkor is beszélnem kell vele...