Kagome lehunyta szemeit.

"Most - gondolta - most fogja azt mondani, hogy... Hogy Kikyou...

- Kikyou... - suttogta fennhangon is, észre sem véve, hogy kimondta.

- Kikyou... Meghalt - InuYasha hangjában kis szomorúság csendült, de nem olyan emberfeletti fájdalom, inkább csak csendes beletörődés. Elvesztett valakit, aki fontos volt... - És tudnod kell, ha nem áldozza fel magát, ha továbbra is "él" abban a formában, akkor sem őt választom. Mert... Rá kellett jönnöm, hogy EZ a Kikyou, nem AZ a Kikyou, akit ötven évvel ezelőtt ismertem és szerettem. Csak a képmása. De... A teste hideg, és föld, csontok és a Halál szaga árad belőle. Ő már nem él, viszont...

Elhallgatott egy pillanatra és áthatóan nézte Kagome-t.

- ... én élek - folytatta - és te is. És rájöttem, hogy amit Kikyou iránt éreztem... Amit egymás iránt éreztünk... Az nem volt szerelem... Egészen. Csak egy illúzió, ábrándkép, a közös sors átérzése. Kikyou... Azt mondta, szeret, de mégsem tudott bennem megbízni. Mert, ha bízott volna, nem dől be Naraku aljas trükkjének, és ez az egész rémálom meg sem történik.

Kagome közbe akart vetni valamit, de InuYasha a szájára téve az ujját, csendre intette.

- Várj, még nem fejeztem be. Ahogy mondtam, amit Kikyou iránt éreztem... Csupán illúzió volt. Amit viszont irántad érzek - nézett mélyen a lány szemébe - az sokkal, sokkal valóságosabb.

- InuYasha... - Kagome nem bírt tovább hallgatni - te valóban... Érzel irántam valamit?

- Igen - a borostyánszemek továbbra sem engedték el a lány barna szemeinek pillantását - igen, érzek. Ez nem derült ki számodra az eddigiekből?

Kagome nyelt egyet.

- Tulajdonképpen... Néha igen, néha nem.

InuYasha erre gyengéden magához ölelte a lányt, s arcát beletemette annak puha és jó illatú hajába.

- Bocsáss meg, Kagome - mormogta - Kikyou felbukkanása mindent összezavart bennem... De... Tudnod kell...

Felemelte a fejét és újra a lány tekintetét kereste.

- Emlékszel, mikor egyszer azt mondtam neked, hogy sosem foglak elhagyni?

Kagome bólintott. Hirtelen nagyon nehéznek érezte a szemhéját, s valami sós, marni kezdte belülről...

"Ó, egek - gondolta - csak nem fogok bőgni?!"

- Nem hazudtam - hallotta a hanyou komoly hangját - sosem hagylak el Kagome. Melletted maradok. Úgy, ahogy eddig.

Kagome felnézett. Eddig a könnyeivel küszködött, de most feladta a harcot, s a sós ízű cseppek kis patakokban folytak le arcán. Mélységesen boldoggá tette minden szó, amit InuYasha csak mondott. De vajon... Helyesen értelmezi-e?

- InuYasha... Azt... Mondtad, amit Kikyou iránt éreztél... Az nem volt igazi... Szerelem. Akkor... Akkor amit irántam érzel... Az... Az igazi? Az szerelem?

InuYasha bólintott.

- Te sokkal többet adtál nekem, mint Kikyou valaha is. A feltétlen és határtalan bizalmadat, még akkor is, amikor igazán nem szolgáltam rá. A szeretetedet. A könnyeket, amelyeket értem hullattál... A kitartásodat. Melletted megtanultam nevetni és bízni az emberekben. Neked köszönhetem, hogy barátaim lettek, hogy nem vagyok kitaszított, magányos.

Kagome csak állt, s könnyei megállíthatatlanul folytak a szeméből. Úgy érezte, talán meg sem bír szólalni... InuYasha még szorosabban ölelte magához, és gyengéden letörölgette a könnyeit.

- Ne sírj, Kagome... - mondta lágyan - mi a baj? Talán valami rosszat mondtam?

Kagome megrázta a fejét. Könnyeivel küzdve próbált válaszolni...

- Nem... Nincs... Semmi baj. Nem azért... Sírok... Csak... - sóhajtott - Inu...Yasha... - suttogta aztán - én... én nemcsak úgy szeretlek, mint a barátomat, hanem mint...

- Tudom...

- Tudod?

Egészen közel hajoltak egymáshoz. Kagome szíve egyre szaporábban kezdett verni, ahogy látta, hogy InuYasha arca közeledik felé... Lehunyta a szemét, mikor ajkaik találkoztak.

Átkarolta a hanyou nyakát, szorosan hozzásimult, és viszonozta az érintést, miközben csodálkozva észlelte magán, hogy a teste rejtett zugaiból lassacskán előtör valami furcsa, bizsergető érzés, ami lépésről-lépésre elárasztja minden porcikáját... Érezte, ahogy InuYasha egyre erősebben szorítja magához... Csókjuk áttüzesedett, egyre mélyült, hirtelen felszínre tört az a sokáig elfojtott szenvedély.

Kagome maga sem értette, hogy hogy is kerültek a földre végül, de egyszercsak ott feküdtek, a puha fűszálak engedelmesen simultak alájuk, s ők csak csókolták egymást egyre hevesebben...

Mikor InuYasha nyelve végigsiklott Kagome összezárt ajkain bebocsátást kérve, a lány gondolkodás nélkül nyitotta szét ajkait, beengedvén a kíváncsiskodót; nyelvük forró extázisban csúszkált egymáson, miközben felfedezték egymás szájának minden zugát. Kagome úgy érezte, ezt a forróságot már képtelen elviselni, teljes erőből bizsergett és lüktetett minden tagja, érezte, ahogy teste lassan áttüzesedik mindenhol, ahol a hanyou feszes izmú, és szintúgy forróságot árasztó teste hozzáér...

Felsóhajtott, mikor InuYasha a ruhán keresztül a melleit kezdte simogatni, miközben apró csókokat lehelt a nyakára, majd - az anyag alá csúsztatva kezét - cirógatta végig a selymes bőrű, lapos hasat, s félretolva a melltartót, a mellein is végigsimított... Kagome zihált. Szíve egyre hevesebben vert, s már ő sem tudta visszafogni magát, az ő kezei is vándorútra indultak, hogy feltérképezzék a hanyou testének minden táját...

InuYasha hirtelen abbahagyta a lány testének becézgetését. Kagome némileg csalódottan nézett fel, hogy mi történhetett... S amit látott, attól hatalmasat dobbant a szíve. A féldémon fiú, mellette térdelve, éppen a kardját húzta ki az övéből, majd nem messze tőlük a földbe szúrta. Aztán megoldotta kimonóján az obit, kibújt a kabátjából, s leterítette a földre. Aztán felemelte a lányt, s gyengéden a kimonóra fektette. Kagome minden ízében remegve feküdt ott. Mintha csak most tudatosodott volna benne, hogy mire is készül InuYasha; és azon gondolkozott, hogy vajon tényleg akarja-e. Mármint, nem is az volt a kérdéses, hogy akarja-e egyáltalán, hanem hogy vajon éppen ez e a megfelelő időpont arra, hogy elmélyítsék a kapcsolatukat?

Felnézett... És a hanyou szemében nem látta a maga kétségeit. Csak vágyat, várakozást, és... Igen. Szerelmet. Kagome sóhajtott. Igazából nem is gondolta komolyan, hogy most talán még visszakozhatna...

De valamire azért még kíváncsi volt. A hanyou elkapta kérdő pillantását, amit a földbe szúrt kardra vetett. Elmosolyodott.

- Kétfelé nem tudok figyelni - magyarázta - de a Tessaiga megvéd mindkettőnket.

- Netán démonoktól tartasz? - kérdezte Kagome - elég békésnek tűnik minden...

- Sosem árt az óvatosság...

Azzal InuYasha visszafeküdt mellé, s újra simogatni kezdte őt, ezúttal sokkal merészebben, mint eddig. Kagome blúza és és az alatta viselt fehérnemű, egyre inkább zavaró tényezőként hatott. Kagome hirtelen felült, s elszántan hámozta le magáról az ominózus ruhadarabokat, majd némi gondolkodás után, a szoknyáját is levetette. Közben végig magán érezte InuYasha vágyakozó pillantását. Mikor végzett, ismét lefeküdt, s tekintetét szinte belefúrta a borostyánsárga szempárba. Az volt a szemében, hogy: "szerintem, most te jössz..." InuYasha elértette, hogy mire kéri őt némán a lány. Megszabadult hát, a még rajta lévő hadagitól és a nadrágjától is. Aztán... Lesimogatta Kagome-ról az utolsó mentsvárat, majd a lány fölé hajolva gyengéden csókolgatni kezdte Kagome nyakát... vállát... Melleit... Itt hosszabban is elidőzött, lágyan csókolta, nyaldosta a megmerevedő bimbókat, egészen addig, míg Kagome már nem tudott magába fojtani egy kéjes sóhajt. Aztán lejjebb merészkedett, végigcsókolta a selymes bőrű hasat, miközben kezei a két karcsú comb találkozásához csúsztak, gyengéden széttárták őket, hogy utat engedjenek, a kíváncsi, becéző ujjaknak. Kagome most már egyfolytában sóhajtozott, és nyöszörgött, testében a forróság lassan ezer fok fölé emelkedett, minden része, apró porcikája izzott a határtalan szenvedélytől és gyönyörtől, melyet a hanyou gyengéd játszadozása gerjesztett benne. És mikor testének legtitkosabb részén megérezte InuYasha puha és forró nyelvét, mely olyan hozzáértéssel becézgette legérzékenyebb pontját, mintha egész életében ezt csinálta volna, akkor... Egyszerűen már nem tudott néma maradni, kéjesen felnyögött, kezei beletúrtak a féldémon fiú ezüstfényű, selymes hajába és egyre csak a nevét ismételgette elhalóan...

Testén át-meg átcsapott a gyönyör, fejét ide-oda vetette, alakja szinte ívben meghajlott. Szája szavakat formált, melyeknek azonban nem adott hangot, csak az elhaló, hosszan elnyújtott, kéjes sóhajok törtek utat maguknak, s amikor arra gondolt, hogy ennél jobb és kínzóbb már nem is lehet, váratlanul megérezte magában InuYasha ujjait, és ekkor már nem volt megállás, teste egyre többet és többet követelt és amikor már azt hitte, belehal, ha ez még így folytatódik tovább, akkor egyszer csak egy minden eddiginél erőteljesebb gyönyörhullám vette a hátára, s ő nem tudta már visszafogni magát, felsikoltott, teste és talán lelke is belerázkódott a leírhatatlan, fényes, és elmosódó érzésekkel teli kéjáradatba...

Utána percekig nem volt képes megmozdulni, vagy megszólalni. Szégyen borította el, hogy ennyire kitárulkozott, hogy ennyire odaadta magát. Fogalma sincs hogy fog vele InuYasha ezután viselkedni...

Csak nagy sokára merte a szemét kinyitni. S mikor tekintete találkozott annak a bizonyos borostyánszín szempárnak a tekintetével, mélyen elpirult.

<font face="Bookman Old Style,