Azt hiszem, többekben is felmerülhet a kérdés: ugyanvajon én hogy úsztam meg egy karcolás nélkül Kagura igencsak agresszív támadását? Hogy lehet, hogy én még lábon voltam, miután a pengék leterítettek, és én hívtam segítséget Kagome-chan-hoz? Hogy is lehet, hogy nem véreztem több sebből, és nem ájultan kellett InuYasha-san-nak idecipelnie? Miért, hogy Kaede-sama azonnal a barátnőmet vehette kezelésbe, lévén rajtam semmi, de semmi tennivalója nem volt?

Nos. Az igazság az, hogy mióta az eszemet tudom, ilyen vagyok. Törhetem a lábam szilánkosra, hogy majd' elájulok a fájdalomtól - fél óra múlva kutya bajom, és a csontom is ép. Eshetek le a két méteres létráról és törhetem be a fejem, vihet el szirénázva a mentő... Már a mentőautóban magamhoz térek, és élénken érdeklődöm hogy miért is kerültem oda. A seb pedig, melyből még negyed-félórája ömlött a vér... Nincs sehol. De még nyoma sem, hogy hol volt.

Egészen addig a pillanatig nem is gondolkoztam el ezeken a dolgokon mélyebben, míg Kaede-sama magához nem hívott és konkrétan fel nem tette nekem a kérdést, hogy hogy is van az, hogy én ép és egészséges vagyok, holott a beszámolómban említettem, hogy én is megsérültem? Néztem rá bambán, és azt mondtam...

- Mindig kigyógyulok minden sérülésemből, balesetemből lett légyen az bármilyen súlyos.

Kaede-sama jól megnézett magának.

- Nocsak - mondta erre - és a szüleid mit mondanak erről Ayumi-chan?

- Még nem kérdeztem őket... - így én.

- Akkor talán itt lenne az ideje.

Szöget ütött a fejembe ez a mondat. És - még aznap este, ahogy hazakerültem - nekiszegeztem anyának a kérdést. Miért vagyok kvázi sebezhetetlen? Nem is tudom mire számítottam... De valószínűleg arra egyáltalán nem, ami ezután következett. Ugyanis anya, hosszú ideig nézett maga elé... Aztán rám... És végül zokogva magához szorított.

- Bocsáss meg, Ayumi-chan - suttogta - bocsáss meg nekem...!

Csak néztem, értetlenül. Bocsássak meg? De miért? Mi rosszat tettek ők?

- Anya... Ezt nem értem...

Végre felnézett.

- Nagyon beteg voltál - kezdett neki a mesélésnek - úgy két hónapos korodban kezdődött a betegség, amely igen gyors lefolyású volt és nagyon súlyos. Az orvosok nem tudták, mi a bajod; de két-három hét leforgása alatt mindent tönkretett a szervezetedben: a szívedet, májadat, vesédet... Csak találgatták, hogy mi támadhatott meg, milyen vírus, vagy baktérium, össze-vissza vizsgálgattak, aztán - az állapotod rohamos romlásából ítélve - a végén már csak heteket jósoltak... Két hónapig keményen küzdöttek az életedért. Aztán... Az egyik orvos, aki kezelt, azt mondta, jobb lenne, ha hagynánk szép nyugodtan meghalni téged. Mert ez nem élet, csak vegetálás. Végülis... Igaza volt. Akkor már jószerével csak gépekkel tartottak életben. De nagyon ledöbbentem mégis, és nem tudtam, mit feleljek. Nem akartalak elveszíteni, hiszen olyan sokat vártam rád (itt megjegyezném, hogy négy fiútestvérem van, mind idősebb nálam, én vagyok a legkisebb.:))

Másnap, mikor mentem be hozzád látogatni, félrehívott egy másik doktor. Azt hiszem, ő is kezelt téged, ebben most nem vagyok biztos, tudod, egy akkora team foglalkozott veled, hogy lehetetlenség volt mindenki arcát megjegyezni; nos ez az orvos azt mondta, tudna egy módot, hogy meggyógyulj, csak hát... Nem törvényes. Csak néztem. Hogyhogy nem törvényes? És akkor elmondta, hogy létezik egy módszer, amellyel most folynak a kísérletek, az állatokon végzett tesztek bíztató eredményeket hoztak, és szerinte, meg néhány kollegája szerint itt lenne az idő, hogy embereken is teszteljék. Megkérdeztem, hogy miből állna a kezelés, és hogy tudják-e már mi a bajod. Erre azt felelte, hogy nagy valószínűséggel a saját immunrendszered támadta meg a sejtjeidet, de hogy miért és hogyan kezdett az immunrendszer hibásan működni, arra még csak teóriák vannak.

A módszer pedig transzplantáció és vérátömlesztés lenne. Köszönöm, mondtam én erre, már rengeteg vért kaptál, mégsem változott semmi. Az igaz, válaszolta, de ez nem átlagos vér... Erre nagyon kíváncsi lettem, hogyan érti, hogy nem átlagos. Végül annyit volt csak hajlandó elárulni, hogy nem emberi vérről van szó. Hanem egy, az emberekhez nagyon hasonló, földönkívüli lény véréről. Megrettentem. Ez valóban illegális. És... Egy szörnyeteg vére keringjen az ereidben? De meggyógyulnál tőle - győzködött az orvos - ez egy olyan faj, mely képes a saját sérült részeit, beteg testrészeit meggyógyítani, illetve regenerálni. Külső beavatkozás nélkül, a testen belül. A sejtjeik tíz évente teljesen kicserélődnek és megújulnak. Ha pedig valami betegség támadja meg őket... A folyamat lecsökken pár órára. És ha te ebből a vérből kaphatnál és jól reagálnál az idegen DNS-re, meggyógyulhatsz minden további nélkül.

Gondolkodóba estem. Egyfelől taszított, hogy nem emberi szerveket és vért juttassanak a testedbe, másfelől viszont csábított a lehetőség, hogy visszakaphatlak...

Végül időt kértem. Apáddal aznap este végig ezen törtük a fejünket. A dilemmát végül egy telefon döntötte el: a kórházból hívtak, hogy rosszabbodott az állapotod, valószínűleg már csak óráid vannak hátra.

Még aznap felhívtam Yamato doktort, és - az ő felelősségére - átvittünk a magánkórházba, ahol ő volt a főorvos, és ott négy és fél órán keresztül tartott a műtét. Miután mindennel végzett, Yamato doktor közölte: hogy a következő két óra dönti el, hogy tudott-e segíteni, vagy sem. Az üvegfalon keresztül néztük, ahogy ott fekszel... Egy csöpp kislány, a nagy fehér ágyon, drótok között. A doktor úr eltűnt valamerre, melletted egy nővér üldögélt, aki minden rezdülésedet figyelte. Aztán egyszercsak, felpattant és kirohant. A folyosóról behallott a kiáltozása:

- Yamato doktor! Jöjjön gyorsan! A kis páciens magától lélegzik...

Túlélted - nézett rám anya végre, mert eddig mintha a kezében szorongatott kispárnának beszélt volna - ugyanis a nappali kanapéján ültünk, mikor feltettem az ominózus kérdést - visszavittek a közkórházba, és másnap reggel, már hívott is a téged kezelő team vezető orvosa, hogy csodával határos módon túlélted a krízist, és úgy tűnik, meg fogsz gyógyulni. És valóban. Ahogy hazahoztunk, visszatért az étvágyad, rohamosan hízni kezdtél, és minden olyan volt mint azelőtt... Vagyis, majdnem.

- Tudom - szólaltam meg - mert minden súlyos balesetből azonnal felépültem.

- És alig voltál beteg - tette hozzá anya - egy-két náthát, torokfájást leszámítva, soha komoly bajod nem volt. Még a fertőző májgyulladást sem kaptad el, pedig az végigment az egész családon.

- Szerencsés vagyok - mondtam mosolyogva.

- Ayumi-chan... Meg tudsz bocsátani nekünk? - kérdezte anya halkan - szörnyet csináltunk belőled... De annyira szeretünk... Nem tudtuk volna elviselni, hogy elveszítsünk...

- Anya - mondtam komolyan - én nem haragszom. Semmiért. Jól tettétek. Különben is... A legjobb barátnőmről épp a napokban derült ki, hogy démonvér is csörgedezik az ereiben. Szerinted ő most hogyan érezheti magát?

- Kagome-chan? - csodálkozott anya - de hát...

- Tudom. Semmi külső jegy. Eddig. Látnád most... - de ezt már nevetve tettem hozzá. Igazából... Már egész jól hozzászoktam Kagome-chan mostani kinézetéhez. Szerintem jól állt neki.

Anya mosolyogva csóválta a fejét. Örült, hogy nem szemrehányásokat kap tőlem. De miért is? Megmentették az életemet. Nem számít hogyan. Ezért haragudjak?

- Szegény Kagome-chan... - dünnyögte anya - akkor neki is megvan a maga baja...

- Ne sajnáld - így én - egész jól tűri. És már találkozott az apjával is. Most ő tanítja használni az erejét.

- Értem... - anya elgondolkozva nézett egy darabig, aztán felállt és elindult a konyha felé. Mielőtt kilépett volna az ajtón, egyszer csak visszanézett.

- Talán jobb lenne Ayumi-chan, ha ma éjszaka a barátnőd mellett lennél...

Rámeredtem? Hogyan? Miért? De mire feltehettem volna akár csak egy kérdést is, anya már kilépett a szobából. A konyhába pedig nem szerette sosem, ha utána megyek. Na mindegy. Majd vacsoránál kifaggatom. Tudnom kell, hogy mi rejlik anya furcsa viselkedése mögött. Csak nem vagyok veszélyben én is?

Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő.