Félfordulat - Ron

Harry egy idióta. Már megint egy vagyont hagyott itt a kávézó asztalán. Ráadásul azt se tudom, melyik mennyit ér... A fene ezeket a mugli cetliket. Most mit csináljak? A mosolygó pincérnő kezébe nyomom a bankjegyeket, mire az még szélesebben mosolyog. Tegye. Kifelé indulok én is, túl sokan vannak itt, és mind engem bámul. Hát igen, ezt a mugli közeget még szoknom kell...

Hermione most csak a fejét csóválná. Nyilvánvalóan túl sok pénzt adtam a pincérnőnek. Mindegy. Hadd higgye, hogy gazdag vagyok. Fütyörészve vágok át a sikátorokon a Grimmauld teret megcélozva.

Hermione már minden bizonnyal tűkön ülve vár. Hermione... Elmélázok. Emlékszem, mindenki mekkorát lesett, mikor először jelentünk meg a társaságban együtt. Mindenki, kivéve Ginny-t, Harry-t és Lunát. Ők, mintha végig tudták volna. Ginny mindentudó mosolya igencsak idegesítő volt. Azt merte mondani nekem, hogy "na végre!" Na végre???! Majdnem fültövön legyintettem, de nem lehetett, mert ott volt Harry is, és igazán nem akartam előtte inzultálni a húgomat. Mégiscsak a barátnője... Na még ez is. De mindegy, ezt már megemésztettem úgy, ahogy. De azt, hogy én igenis szerelmes vagyok Hermione Granger-be, a mintatanulóba, azt igencsak nehezen ment elfogadni. De már ennek is egy éve... És azóta sülve-főve együtt vagyunk. Harry, Hermione és én. Kalandok, meg minden. Kivéve, ezt az utolsót. Erre a küldetésre nem vittünk magunkkal lányokat. Illetve lányt. Szóval Hermionét, na.

Mi itt lakunk a Rend főhadiszállásán. Én, mint a Rend vezető-helyettesének fia, már a múlt nyáron ideköltözhettem volna. De nem akartam. Most, viszont muszáj volt. Az Odú meg van ugyan erősítve, de apa közölte, hogy itt kell laknom. Csak azt nem tudom, akkor Ginny miért nincs már régen itt. De az is lehet, hogy arra gondolnak, hogy nekem jobb, ha szem előtt vagyok? Na mindegy, az öregek egy jottányival sem lettek okosabbak, mint voltak. Harry-nek is... Mi a fenének testőr? Ha V. el akarja raboltatni, akkor hiába őrzi egy regiment auror... Meg különben is, tudunk mi vigyázni magunkra. Na, míg dühöngtem, meg is érkeztem a Bázishoz. Kimondom a címet, s rögvest feltűnik a 11 és 13 között egy fekete kapu. Beslisszolok. A kapu bezárul, és nyilván kámforrá is válik. Így rejtőzködünk mi.

Az előtér sötét és üres. Mint mindig. Az egyik csukott ajtó mögül halk mormolás hallatszik, nyilván megint tanácskoznak a főokosok. Ha tudnák... Halványan elmosolyodom, és felmászom az emeletre. Ez itt az én szobám, ez meg itt kettővel odébb Hermione rezidenciája. Ő sajnos nagyon-nagyon szomorú dolog miatt költözött ide. Még tavalyelőtt. Voldemort megölte a szüleit. De előtte jól megkínozta őt, hogy árulja el Harry-t. De nem tört meg, mi pedig Lupin professzor segítségével kiszabadítottuk a fogságból. De ez hosszú történet, és nem is tartozik ide. Szóval V. dühönghetett, mert nem tudott kihúzni semmit Hermionéból, és ráadásul a málé csatlósai még el is vesztették... De sajnos ennek az lett a vége, hogy Granger-ék valamilyen titokzatos támadás áldozatai lettek. És Hermione átköltözött a Grimmauld térre. Nagyon szomorú volt, amikor megérkezett. Még sosem láttam ilyen szomorúnak. És ahogy néztem, hogy sír... Valami... Eltört bennem. És rájöttem, hogy ez a lány fontos nekem. Nagyon fontos. És nemigen akarom, hogy valaha is szomorú legyen. Vagy sírjon. Úgyhogy, megpróbáltam vigasztalni, ahogy tőlem telt. Lehet, hogy nagy marhaságokat mondtam neki, mert egyszercsak halványan elmosolyodott. Aztán... Kissé közelebb hajoltam hozzá... És már nem is tudtam, hogy mit akartam mondani... Csak a száját néztem... És néhány pillanattal később arra eszméltem, hogy csókolózunk. Először megijedtem. Vagy nem is ijedtem meg, csak... Eltűnődtem: "Hermionét? Nekem?" Aztán mélyen a szemébe néztem... Amit még sosem láttam ilyen nagynak és fényesnek... És arra gondoltam: "Csakis." És onnantól kezdve olyan magától értetődő volt minden. Azt viszont a mai napig sem tudom, hogy neki mi volt erről a véleménye... De úgy vélem, talán ő is szeret, mert bár sokat veszekszünk, nem nagyon tudunk egymás nélkül létezni... Ezt többször el is mondtuk egymásnak.

Hermione ajtaja tárva-nyitva. Belesek... És a homlokomra szalad a szemöldököm. Mert a kedvesem az ágya szélén ül, arcát a kezébe temetve, és zokog. Egész biztos, hogy sír, bár hangot sem hallani, de a vállai meg-megrázkódnak... A haja még kócosabb, mint általában, s ahogy futólag szemügyre veszem a szobát, érzem, hogy valami nem úgy van, ahogy szokott, de nem tudok rájönni, micsoda. Sokat azonban most nem is töprengek ezen. Hermione kétségbe van esve, és nekem meg kell őt vigasztalnom...

Odalépek hozzá, és megsimogatom a haját. Felnéz. Aztán úgy mered rám, mintha a halottaimból támadtam volna fel. Felugrik, és a nyakamba veti magát. Úgy szorít, hogy egy pillanatig nem is kapok levegőt. Oda se neki.

- Jaj, Ron... - suttogja. A hangja sírós. Belefúrja a fejét a vállamba, és újfent elpityergi magát.

Gyengéden simogatom a hátát. Nem értem, mire fel ez a gyászos fogadtatás, elvégre tudta, hová készülünk...

- Mi a baj Hermione? - kérdem - Rosszkor jöttem?

Felemeli a fejét, és rám mered.

- A lehető legjobbkor... - próbál úrrá lenni fátyolos hangján - már azt hittem soha többé nem látlak...

- És mire fel?

- Tonks ma hozta a hírt, hogy valakiket a Rendből elfogtak a halálfalók... Valakiket, akik tiltott küldetésre indultak... Kire, másra gondolhattam volna?

Elgondolkodom. Aztán eszembe jut valami.

- Nekem lenne még tippem...

- Netán többet tudsz, mint ők?

- Csak sejtem. Fred és George a múltkor nagyon titokzatosak voltak...

- Anyukád ennek a hírnek sem örülne...

- Remélem, nem kínáltad meg a halálhíremmel?

- Dehogyis...

- Akkor jó. Különben is, holnap megyünk, és szétverjük az egész bagázst. Semmi pánik.

- Ron... Szerintem szólnunk kellene mégis...

- Szerintünk meg nem jó ötlet...

- Szerintetek?

- Luna szerint is...

- Aha. De mégis. Ha valami balul üt ki, honnan fogják tudni, hol keressenek minket?

- De édesem, még Harry maga sem tudja, merre fogunk indulni... Három kígyófészket is felfedeztünk egyébként. De hogy a Főkígyó hol rejtőzik, azt csak Merlin tudja.

- Akkor hogyan akartok rajtaütni?

- Harry gyakorolni akarja a legilimenciát...

- Pont most???

- Pont. Jaj, Hermione, nem beszélhetnénk egy kicsit másról? Három hete máson sem törtem a fejem, csak a támadási terven. Most valahogy nincs kedvem elemezni.

Rámnéz. Azzal a tipikus "hermionés" pillantással. Jól tudom, mi fog következni. De most nem hagyom szóhoz jutni sem. Keresetlen egyszerűséggel befogom a száját. Az enyémmel. Átkarolom a derekát, és magamhoz húzom. Nem tiltakozik. Hát igen, a jó öreg Ron mindig tudja, mivel lehet levenni a lábáról még egy ilyen csupaész lányt is, mint Hermione. És ekkor beugrik hirtelen mi volt olyan furcsa a szobában: sehol egy darab könyv. Ez több mint különös... De, úgy vélem, ezt máskor is megvitathatjuk... A karomba emelem őt. Két lépés, és az ágynál vagyunk. Három hete várok erre a pillanatra. Momentán most nem érdekel semmi. Se Voldemort, se a harc, se könyvek... Csak Hermione.

- Ron...

- Tessék.

- El kell mondanom valamit. Valami... Fontosat.

- Nocsak.

Meglepődöm. Hermione hangja olyan komoly, hogy egészen kíváncsivá tesz, hogy mit is akar mondani... Aztán... Nem akarok hinni a fülemnek. Azt hittem ismerem a barátnőmet, de... Hű. Lassan véget ér a történet, és a vallomás. Hermione ugyanolyan komolyan rám néz, mint ahogy kezdte. Várja a reakciómat. De most erre mit lehet?? Hogy is szokta mondani az a könyvelő nagybátyám? "A szentségit."